Labirintus | DSZIT MŰHELY

Megjelent az alábbi helyen:
Molnár Magda (2005): Pszichoterápia a „Labirintus”-ban (egy gyakorlati szakember gondolatai).
In: Pszichoterápia, 14/1, 433-440. (A copyright kizárólagos joga a MentalPort kft.-é!)

„Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó

tudásnak tevékennyé ébresztése….Az ős tudás

Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, milyen holisztikus megközelítést eredményez a gyermek-pszichoterápiában az, ha egyszerre analitikus és szenzoros integrációs terápiás szemlélettel végezzük munkánkat. A gyermek testének közvetítésével dolgozhatunk a belső reprezentációkkal. Vajon a gyermekek milyen pszichés nehézségei esetén érdemes ezzel a megközelítéssel dolgozni? A tanulmány végén munkamódunk bemutatásaképpen egy eset- és órarészlet olvasható.

Kulcsszavak: szenzoros integrációs terápia – érzékszervi-mozgásos fejlődés – szimbolizáció – vesztibuláris inger – a testtel is dolgozó pszichoterápia.

Az Óbudai Nevelési Tanácsadóban 13 éve kezdődött az a folyamat, amely egyre jobban meghatározza munkánk jellegét. Vizsgálatainkat, fejlesztő pedagógiai és terápiás munkánkat egyre jobban áthatja szenzoros integrációs terápiás szemléletünk. Ebben a cikkben kísérletet teszek arra, hogy bemutassam, megfogalmazzam, hogyan dolgozik néhány óbudai pszichológus, milyen pszichoterápiás lehetőséget kínál és rejt „a Labirintus” (a továbbiakban értsd: egy a szenzoros integrációs terápia eszközeivel fölszerelt helyiség).

A történetet csak nagy vonalakban vázolom. 1991-ben -a tanácsadóból egyszerre hatan - elkezdtük az ELTE „Szenzoros Integrációs Terápiák” című tanfolyamát. Ez volt az első ilyen tanfolyam.

Hamarosan kialakítottuk épületünk pincéjében — az egykori óvóhelyen — azt a terápiás termet (kb. 60 m2-eset), amit fölszereltünk a szenzoros integrációs terápia alapeszközeivel. Ezek jó része ingó-ringó-billegő eszköz, ami vesztibuláris ingert szolgáltat a labirintus szervnek, s ezzel az idegrendszer integrációját szolgálja. Kanyargós lépcsőkön, folyosókon lehet a pincébe jutni, így azután kétszeresen is érthető, miért emlegetjük Labirintus néven ezt a helyet.

1993-ban már formálódó szenzoros integrációs terápiás szemlélettel készítettem el záró dolgozatomat a klinikai gyermek-szakpszichológus vizsgához. 1994-ben dr. Bárdos Katalin és Bedő Ilona szemléletformáló tanfolyamot tartottak a szenzoros integráció fejlesztésének fontosságáról a kerületünkben dolgozó és érdeklődő óvónők részére a tanácsadóban. Bedő Ilona kolleganőmmel rendszeresen előadásokat tartunk, és esetfeldolgozó csoportokat vezetünk a 120 órás, pedagógusok számára akkreditált, de pszichológusok számára is meghirdetett szenzoros integrációs terápiás tanfolyamokon és konferenciákon. 1998-ban Bedő Ilonával és Kékesi Attila operatőr-rendezővel hármasban elkészítettük „Labirintus” című filmünket. Ebben a filmben összefoglaltuk addigi tudásunkat erről a terápiás munkáról.

Az 1998-as októberi „A szenzoros integrációs terápiák magyarországi tapasztalatai” című konferencia óta tudjuk, hogy Budapesten és az ország egyre több gyermekintézményében kezdtünk hasonló kiindulással dolgozni.

Terápiás tapasztalataink folyamatosan gyűlnek, egyre több munkatársunk tágítja szemléletmódját a szenzoros integrációs terápia szempontjából és kezdi használni a Labirintust, mint terápiás helyiséget. Ennek érdekében pincénkben kialakíttattunk és fölszereltettünk még egy helyiséget. Most ott tartunk, hogy a tanácsadó majd’ minden dolgozója használja a szenzoros integrációs terápia eszközeivel fölszerelt, a tanácsadó pincéjében kialakított terápiás szobáinkat. Egy héten – egyénileg, párban vagy csoportos formában — legalább 110 gyerekkel foglalkozunk a pincében lévő „Labirintusban”. Feszes órarendet kell készítenünk, hogy egyre több gyerek jusson hozzá e terápiás térhez. 2001-től SZIT (Szenzoros Integrációs Terápiás) Munkacsoport, 2002-től már csak a szerényebb lehetőségekkel járó Szenzoros Műhely keretében — a tanácsadóban dolgozó munkatársak számára önkéntes jelleggel — létrehoztunk és működtetünk egy szakmai műhelyt. A Műhelyben pszichológusok és pedagógusok részvételével, rendszeresen megbeszéljük tapasztalatainkat, esetmegbeszéléseket tartunk, megformáljuk elgondolásainkat munkánkkal kapcsolatban. E műhely munkáját én fogom össze.

Utunk a Labirintusba

Szakmai útravalóul a mi nevelési tanácsadónk is a „budapesti iskola” analitikus hagyományait kapta.

A IX. kerületi Nevelési Tanácsadóban Dorner Márta és Szvatkó Anna volt az első két pszichológus, aki terápiás minta nélkül, kizárólag szakirodalmi leírások alapján kezdte el kipróbálni Ayres módszerét Magyarországon. Mi az ő példájuk nyomán indultunk el. Kezdetben az elméleti iránytűt Varga Izabella és Kulcsár Zsuzsanna munkái jelentették számunkra.

Az analitikus és a szenzoros integrációs terápiás szemléletet egyaránt alapvetően fontosnak tartjuk, ezért a gyermekterápiában ötvöztük ezeket. Szeretnénk kidolgozni e komplex szemléletű pszichoterápia gyakorlatát annak érdekében, hogy a pszichoterápia során a gyerekek érzékeléses-mozgásos testi tapasztalatai, intellektusa és érzelmei egységben maradhassanak.

Arról a belső szakmai átalakulásról, amelynek során közös szemléletünk alakul, még nehéz lenne írni, mert ez egy kezdődő, szakadatlanul változó, érzékeny folyamat. Elméleti tudásunkat gyakorlati munkánkkal a Labirintusban töltött személyenként heti 6-14 órányi tapasztalatszerzés kovácsolja össze. Műhelymunkánkban közös gondolkodásunk, vitáink tárgyát izgalmas terápiás tapasztalataink képezik, és ugyanezek igazolják vissza elgondolásaink helyességét is. Közös szemléletünk kialakulásának alapja a mindennapos gyakorlat, amelyhez elméleti segítséget jelentenek a szelfpszichológia, a csecsemőkutatás és a fejlődéslélektan újabb eredményei. Kész útmutató nem áll rendelkezésünkre, úgy érezzük, mint a pszichoterápiában egyébként is sokszor érezhető, hogy az utat, amelyen járni akarunk, nekünk kell megépítenünk. Egy-egy publikált munkánk jelzi a folyamat állomásait.

A. J. Ayres szenzoros integrációs terápiája „elsősorban a vesztibuláris rendszer és a szenzoros integrációs folyamatok kapcsolatára épül. Célja olyan szenzoros inputok adása, amelyek elősegítik az addigiaknál érettebb és integratívabb mozgásos válaszok megjelenését. Mivel Ayres hatásosabbnak tartja, a terápia során előnyben részesíti a multiszenzoros ingerek nyújtását…Az agy egészként működik, és ennek az egészlegességnek a fenntartásához a konvergáló szenzoros inputok is hozzájárulnak” (Szvatkó 1995, 55. o.).

Alapelve, hogy a terápia során a gyermek saját belső indítékát kövesse, tehát nem írjuk elő a gyermek számára, hogy mikor mit tegyen. Lehetőséget teremtünk szabad mozgására és kísérjük a saját útján. Cél, hogy az idegrendszer adaptív funkciója és az integrációs folyamatok ösztönzést kapjanak.

Tévedésből sokan úgy gondolják, az is szenzoros integrációs terápia, amikor pl. egy kis csapat gyereknek a felnőtt által előre összeállított akadálypályán kell sorban végighaladnia. Ez esetben a gyerekek szenzoros integrációját célzott eszközökkel és gyakorlatokkal fejlesztő mozgásos foglalkozásról van inkább szó. A mozgásos fejlesztés elengedhetetlenül fontos és hasznos fejlesztési feladat, de nem azonos a szenzoros integrációs terápiával, ugyanakkor egyik sem helyettesítheti a másikat.

A terápia céljának tartjuk az érzelmek, és a társas viselkedés terén történő önszabályozás kialakítását a mozgáson keresztül. Önszabályozást nem lehet kívülről való irányítással elérni.

· az „analitikusan orientált szenzoros integrációs terápia” kifejezés megfelelőnek tűnik (jóllehet előfordulhatnak benne a gyermek életkorához, problémájához vagy terápiás képzettségünkhöz illeszkedően más terápiás elemek is),

· a Bedő Ilonával közösen készített filmünkben „labirintus terápiának” neveztük el (Bedő, Molnár 1998),

· Campos J. Anna a „mozgásterápia pszichoterápiás célkitűzéssel” elnevezést használja egy cikkében (Campos 2002),

· az utóbbi időben a „szenzoros integrációs szemléletű pszichoterápia” megjelölést találom a leginkább elfogadhatónak.

Úgy lehet ez, mint a mesebeli soknevű királyfi esetében, amikor a különböző nevek ugyanazt az embert jelentették. Mindenesetre mi, akik ezzel a megközelítéssel dolgozunk, úgy érezzük, hogy „királyi úton” haladhatunk a gyermekterápiában. Az elnevezéssel most nem is bajlódnék többet.

A testtel is dolgozó pszichoterápiás megközelítések esetében (a mozgás-, és táncterápiában, a szenzoros integrációs terápiában, a pszichodrámában, az integratív mozgásterápiában, a fókuszolásnál) figyelemre méltónak tartjuk azt, amit a testünk tud és közöl. Ebben a pszichoterápiás kultúrában a test nem számít tabunak, sem terápiás szempontból elhanyagolható tényezőnek, amivel nem foglalkozunk. (Bizonyos helyeken a felnőtt terápiákban még az üdvözlő és búcsúzó kézfogás is tilalom alá esik.)

Milan Kundera profán sorai szerint: „Titok az, ami a legközönségesebb, a legbanálisabb, ami folyton ismétli magát és mindenkiben közös: a test és a szükségletei, betegségei, rögeszméi, a székrekedés például, vagy a havi vérzés” (Kundera 2002, 74. o.). Szerintem a terápiás munkában azzal a titokkal foglalkozunk, hogy ebben a „közönséges” testben a lélek hogyan találja meg a helyét.

Testünk tapasztalásai, emlékei, közlései is a pszichoterápiás munkához tartoznak, és fontos, hogy a saját nyelvükön (a mozdulatok, gesztusok, poszturák, az aktivitás vagy passzivitás) vagyis a test nyelvén is kifejeződhessenek a terápiában. A test nyelve minden ember „anyanyelve”. E nyelv alapjait is anyánktól tanuljuk, közös testünkkel kezdődően, azzal, ahogyan anyánk vélekedik működéséről, jelzéseiről, bajairól, ahogyan bánik vele. Gyakran megesik, hogy a test nyelvét könnyen elnyomja egy „rátanult” nyelv, a jóval elvontabb verbalitásé.

A klinikai munka során olyan felismerésekre juthatunk, amelyek fényesen találkoznak Stern gondolataival. Noha ezek jól működnek a gyakorlatban, sokszor még preverbális formában léteznek bennünk, hasonlóan a sterni „verbális szelf-érzés” előtti, a nyelv által megközelíthetetlen szelf-érzésekhez (Stern 2002, Pető 2000).

A nyelvi kifejezések is bizonyítják, hogy konkrét fizikai vagy testi tapasztalatokra hivatkozunk, amikor elvontabb fogalmakat szeretnénk megmagyarázni, például: (utat) tör, kiszorít (egy elmélet), (egy elv) elnyom (egy másikat), fölmerül (egy kérdés), (egy gondolat) alátámaszt (valamit), függ (valamitől). Az alapul szolgáló testi tapasztalatok nélkül nehezebben alakulnak ki, illetve kevesebb tartalommal rendelkeznek ezek a fogalmak.

A világ megismerése során preszimbolikus formában szerezhető meg és tárolódik sok tapasztalatunk, ezért sokszor nem is tudjuk azokat szavakkal kifejezni. Ezért gyógyító hatású, ha megértésre talál az is, ami nem szavakkal fejeződik ki. Sokszor jó, ha a szavak háborítása nélkül bontakozhatnak ki közlendőink. Verbális értelmezés nélkül is gyógyító lehet az élmény, amit átél a gyermek egy terápiában: például a felnőttel való kapcsolatban a biztonságot, eztán a merész eltávolodást, majd kalandos egyensúlybillegetéseket, végül újra a biztonságos megkapaszkodást.

Az igazi változásokat a testünkkel is átéljük. Ilyenkor a testben is létrejönnek változások.

Egy gyerek egész lényével vesz részt a számára fontos dolgokban. A Labirintusban a közösen megvalósított tevékenységek során a gyermek egész teste aktívan, saját indítékból, fantáziával telítve, szabadon mozoghat.

A mozgás, a cselekvés nem önmagában fontos, hanem azért, mert közvetít ahhoz, hogy a belső reprezentációk kialakulhassanak. Cél, hogy a gyermek a szelf szerveződésében magasabb szintet tudjon elérni.

A test aktivitása a terápia során is lényeges, hiszen a gyermekkor folyamán a test szakadatlanul fejlődik, változik, tapasztalatokat szerez, így folyamatosan változnak a gyermekek testükkel kapcsolatos tapasztalatai és azok belső leképeződései is. (Held 1975). Tehát a szenzoros integrációs szemléletű pszichoterápia a testet bevonja a terápiába, ezzel lehetőséget teremt a test aktív tapasztalatai és a belső reprezentációk közötti élénk kapcsolat kialakulására.

Gyermek esetében különösen fontos szempontnak tartjuk ezt a komplex terápiás megközelítést, ami a fejlődés természetes útját követve a testi, érzelmi és kognitív összhang megteremtésére alkalmas.

A külvilág fontos személyei és eseményei a gyermekkel való kapcsolatban a gyermek testének közvetítésével hatnak fejlődésére: etetik, ringatják, rángatják, simogatják, öltöztetik, cipelik, fürdetik, beszélnek hozzá, félreértik szándékait – elesik, nekiütődik, suhan, nyomódik.

Ezzel kapcsolatban Petzold gondolatai a következők: „A test, amellyel érzékelünk, és amelyet érzékelünk, amellyel megérintünk valamit, és amely megérinthető, valamennyi érzékelésünk alanya, önérzékelésünké is. Testünk segítségével és testként érzékeljük magunkat…A test, mint valamennyi érzékelésünk és cselekvésünk alapja hozza létre identitásunkat testi személyként, a két módozat — a világ érzékelése és a világra kifejtett hatás — révén.” (Petzold 1978, idézi: Metzmacher 1996, 180. o.)

A fejlődéslélektani kutatásokból ismert, hogy a gondolkodás fejlődésének folyamata külső és belső világunk érzékelésétől, a konkrét cselekvéseken és interakciókon át vezet az absztrakt gondolkodási folyamatok kialakulásához. A konkrét cselekvések hozzátartoznak a gyermek fejlődésének folyamatához, ezért a terápiában sem hagyhatjuk el a konkrét cselekvések szintjét. Piaget szerint az érzékszervi-mozgásos cselekvés periódusában kerül megalapozásra a műveleti gondolkodás (Piaget 1978).

Vajon mi történik abban a terápiás helyzetben, amikor egy gyermek a — szenzoros integrációs terápia klasszikus eszközének tekintett — szellős, nagy lyukú csepphálóban kuporogva hintázik? Jól érzi magát. Egyszer csak feszengő mozgások közben azt mondja: „Nem kapok levegőt, engedj ki!” Állítását elfogadjuk, megnyugtató szavak kíséretében kiengedjük a hálóból. A mondat fontos én-közlést tartalmaz, olyan érzést, ami nem a jelenből származik. Arról lehet szó, hogy a magzati testhelyzetben való kuporgás perinatális élményeket hívott elő. Ez esetben a nyugodt lélegzést akadályozó, szorongató érzést, amitől a gyerek gyorsan meg akar szabadulni. Gyógyító hatású az élmény, hiszen tapasztalja, hogy figyelnek rá és szorult helyzetéből szavai segítségével ki tudja magát szabadítani. Ha ezután lerajzolja, vagy tudunk arról beszélgetni, milyen érzés volt a hálóban lennie, majd onnan kiszabadulnia, fontos élményéről számol be. Ily módon összhangba kerül a múlt emléke az „itt és most” valóságával, a preverbális szerveződés a verbálissal.

A szenzoros integrációs terápiás szemléletű pszichoterápiában olyan pszichés tartalmak is megközelíthetővé válnak, amelyeket nem tud szavakba foglalni, nem tud lerajzolni, tehát nem tud szimbolizálni a gyermek, de képes a közlésre, hiszen ki tudja fejezni a mozdulataival, cselekvéseivel, meg tudja jeleníteni a testével, jelentésteli konstrukciókat tud létrehozni a térben.

A terápia valós terét nem mindig lehet a papírlap kétdimenziós terére, vagy egy világjáték kisasztalnyi méreteire szűkíteni. Ez a „tér” szűknek bizonyulhat akkor, amikor a szimbolizáció nem elég fejlett.

A Labirintus, mint terápiás tér figyelemre méltóan valódi, de virtuális tér is egyszerre. A terápiás helyiség a szokásos pszichológus-szobácskánál nagyobb, és felszerelései segítségével a mentális mozgáson kívül a teljes test mozgására, aktív cselekvésre is lehetőséget kínáló kitágult tér. A tér és a gravitáció átélésének fontossága, az egész test összehangolt mozgása, a vesztibuláris, taktilis és szomatoszenzoros ingerek jelentősége jó pár terápiás irányzat gyakorlatából kimarad. A három dimenzió használata óhatatlanul összefügg a mozgással, a gravitáció folyamatos érzékelésével és változtatásával, az egész test térben történő mozgatásával. A Labirintusban a szenzoros integrációs terápia játékeszközei segítségével a gyerek folyamatosan visszajelzést kap mozgásairól, ez serkenti az idegrendszer adaptációját.

A gyerekekkel töltött együttléteinket nem lehet „ülés”-nek nevezni, mivel a gyerekekkel együtt jövünk-megyünk, hajlongunk, kuporgunk, mászunk, hasalunk a földön, ha a helyzet úgy kívánja. A mozgás, a közös cselekvés, akár az érintés is olyan természetes közvetítővé válik az interakcióban, ami gyerekek számára elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyik személy a másikra hatással legyen, a gyermek testileg, érzelmileg, szellemileg fejlődjön.

Szvatkó Anna hívta föl a figyelmemet arra a hiányosságra, hogy a szakmai rutinban nem szerepel a gyermek-felnőtt pszichoterápiás kapcsolat testi aspektusairól való zavartalan beszéd. Szerinte van egy zavarodottság ezen a téren, lehet, hogy ez is részét képezi a Ferenczi által leírt nyelvzavarnak.

Ebben a terápiás helyzetben is alapvető, hogy megértésünket kifejezzük a gyermek számára. Ezt megtehetjük cselekvéssel, érzelmi tükrözéssel, és végül szavakkal. A gyermekben biztonságérzetet kelt, ha azt tapasztalja, hogy megértik, elfogadják cselekedeteit, érzéseit, gondolatait. A megértett mozdulat átfordítható szóra, az érzelem mozdulatra, a lényeg az, hogy törekszünk a pontos megértésre. Ahol a különböző modalitású közlések összetalálkoznak, ott születik a megértés.

A test más módon nem pótolható jelzéseket tud adni arról, „hogyan érzi magát a bőrében” az ember. Jó beszédkészségű gyerekek gördülékenyen számolhatnak be sok mindenről, de mozgásos helyzetben gyakran kiderül, hogy testük tapasztalatai és közlései nem állnak összhangban a szóban elmondottakkal. A gyermek ilyenkor önmaga megértéséhez kaphat segítséget.

Sokan attól tartanak, hogy a gyermekterápiában a fizikai aktivitás a mentális történések rovására történik. Tapasztalatunk szerint viszont éppen a szenzoros ingerek hívhatnak elő emlékeket, indíthatnak el megrekedt mentális aktivitást.

Miután a gyermeknek sem mondjuk meg, mit csináljon e terápiás kereteken belül, a terapeutának sem írjuk elő, hogy zenéljen-e foglalkozás közben a gyermekkel, a teljes órát töltse-e benn a teremben, a dramatikus elemeknek mekkora szerepe legyen a terápiában, milyen arányban álljon a szimbolikus és a preszimbolikus szerveződés...stb. Mindig onnan kell elindulnunk, ahol a gyermek életkora, fejlődése szerint tart, és az is hasznos, ha a terapeuta terápiás érdeklődésének, képzettségének és saját személyiségének megfelelően dolgozhat. Kreativitást, spontaneitást és rugalmasságot igényel ez a megközelítés, ezért vannak olyan kollegák, akik ilyen kötetlen terápiás körülmények között nem szeretnek dolgozni, mert nem érzik magukat biztonságban.

Mikor gondoljunk arra, hogy egy gyermekkel ajánlatos a Labirintusban dolgozni?

Voltak olyan gyerekek, akikhez az addig hagyományos módszerekkel és szemlélettel nem tudtunk eredményesen közelíteni. Nemegyszer próbaképpen, utolsó megoldásként vagy tehetetlenségünk észlelésekor mentünk a Labirintusba.

Tapasztalataim szerint a kérdés eldöntésében szigorú diagnosztikus kategóriák, tünetek, okok helyett inkább az segít, ha a gyermek fejlődésének folyamatát elemezzük és problémáját az alábbiak közül bármelyik módon meg tudjuk fogalmazni. A megfogalmazások közül egyszerre több is érvényes lehet.

· Ahogyan azt Ayres leírta, olyan tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek van erre szüksége, akik problémái hátterében az idegrendszer nem megfelelő integrációja áll (pl. figyelemzavar, hiperaktivitás vagy túlzottan visszafogott, passzív ügyetlen mozgás esetén). Ilyenkor fontos, hogy konkrét testi történés (vesztibuláris és taktilis stimuláció) is szolgálja az idegrendszer érési folyamatát.

Az utóbbi időben integrációs nehézségként definiálok olyan zavarokat is, amik meghaladják az érzékeléses-mozgásos rendszer adaptív összerendezésének problémáját. Esetenként elegendő az is, ha a terápiának csak kezdeti szakaszában dolgozunk a Labirintusban.

· Abban az esetben, amikor egy gyermek különböző személyiség részei/szelf reprezentációi nincsenek összhangban egymással, és nem tud összeállni egy egységes kép önmagáról.

· Amikor a gyermek fejlődése érzelmi okból megreked (például érzelmi túlterhelés, a gyerekre való érzelmi ráhangolódás hiánya miatt). Megrekedt fejlődésnek tekinthető az is, ha egy gyerek nem tud az életkorának megfelelően szimbolizálni, mentalizálni stb. Ezekben az esetekben leginkább mozgásos terápiás megalapozással lehet eredményt elérni. Hosszas út vezet odáig, amíg a gyermek szabályozhatatlannak átélt, dezorganizált, töredezett, ijesztőnek ható, tartalom és jelentés nélküli mozgássorozatai átalakulnak, és a gyermek számára lehetővé válik az affektív állapotok megosztása.

· Amikor egy gyermek különösen nehezen tudja időben és térben integrálni életét és a vele történteket. Ennek gyakori lakóhelyváltás, a gyermeket gondozó személyek sokféle okból bekövetkezett változása lehet az oka. Nem tudja, mikor, hol és kivel élt együtt, kik, hova hozták-vitték, milyen élményeket élt át. Minél kisebb korában történt ez, annál inkább valószínű, hogy passzív részese volt az eseményeknek. Belső indítékait, érzelmeit nehezen tudja azonosítani, különválasztani másokétól. Teste, ami állandó társa volt a változások között, segítségül szolgálhat az integrációban is.

· Ide sorolhatóak a diffúz tüneteket mutató gyermekek is, akiknél egyetlen ok vagy probléma sem elég pregnáns, az összműködés mégis problémás (például tanulási nehézségek jelentkeznek a részképességek zavara nélkül, szórványos enurézissel). Jó pedagógusok ösztönösen tudják, hogy a gyerekek egészséges személyiségfejlődését elősegítik a mozgásos népi játékok, ritmusosan ismétlődő, képességfejlesztő tevékenységek. Miért ne lehetne ezen a természetes módon a pszichés működést is egyensúlyba hozni?

III. Vannak olyan gyermekek, akikkel kapcsolatban mi nem gondoljuk, de ők jelzik, hogy „oda” — a Labirintusba — akarnak menni. Ez esetekben érdemes lehetőséget biztosítanunk a gyermekeknek arra, hogy megválasszák, milyen terápiás feltételek között szeretnének dolgozni a problémájukon.

IV. Mindinkább erősödik bennem a meggyőződés: attól függetlenül, hogy vannak-e kimondott szenzoros integrációs nehézségei, minden gyermekkel érdemes fölfedezést tennünk a Labirintusban. Hányszor bábozunk, vagy rajzolunk olyan gyerekkel is, akinek nem ez a legfőbb önkifejezési formája? Megfigyelési, vizsgálati lehetőséget nyújt a Labirintus, alapvető ismereteket nyerhetünk a gyermekről, vajon hogyan használja a testét, a teret, milyen kapcsolatot alakít ki a terapeutával mozgásos helyzetben, milyen az izomtónusa, mennyire tud kreatívan játszani, belső tartalmakat hogyan jelenít meg ebben a helyzetben.

A Labirintus használatával kapcsolatban ellenjavallatot nem ismerek, de a gyerekek tiltakozását komolyan veszem, jelzésértékűnek tartom. Egyes gyerekeknél megfigyelhető, hogy a más helyzetben rendezett gyermek viselkedését hirtelen dezintegrálja a strukturálatlan helyzet. Ez fontos információ, bár korántsem a kontraindikáció szempontjából.

Végül álljon itt egy esetrészlet egy 9 éves, depresszív tüneteit látványos hiperaktivitással elfedő fiú — nevezzük Bálintnak — terápiájából. Esetében a szenzoros integráció kifejezett zavara és perinatális okból bekövetkező korai kapcsolati zavara miatt választottam ezt a terápiás módszert. Élénk és kevéssé koordinált mozgása miatt nehéz lett volna vele egy kis szobában együtt lenni.

Korai kapcsolati zavara miatt a páros terápiás helyzet feszélyezte, ezért „átmeneti terápiás forma”-ként egy társával kettesben vett részt a foglalkozásokon.

Esetenként fenyegetően intim együttlétet jelent egy gyermek számára az egyéni terápia. Ilyenkor — jobb híján — azt szokta mondani: „Unalmas”. Az egyéni terápia folytatásaként, vagy azt kiváltandó, „átmeneti terápiás forma”-ként alkalmazzuk, amikor egyszerre két gyermekkel foglalkozunk a Labirintusban. Azért „átmeneti”, mert nem egyéni, de nem is csoportos terápiáról van szó, hanem a kettő közötti átmenetről. A gyermek énjének megerősödésével később sor kerülhet az egyéni terápiára is. Ebben a helyzetben kiemelten szükséges a másik gyermek énerősítő, mintanyújtó és reflektív szerepe. A gyermekpárosokkal egyedül vagy egy munkatársunkkal párban szoktunk dolgozni. Az idézett esetben Turainé Zemplén Nóra gyógypedagógus volt a munkatársam.

Bálint általában hevesen tiltakozott, amikor óráink folyamán beszélgetést kezdeményeztünk. Sztereotip módon megismételt, űzött-zaklatott cselekvéseibe „kapaszkodott”, talán ezek adtak neki biztonságot. Edzette magát, fizikai teljesítmények elérésére törekedett, gyakorolt, küzdött, hogy minél több és nívósabb tevékenység férjen terápiás órái idejébe. Többször hangsúlyozta, hogy neki az a fontos, hogy folyamatosan csinálhasson valamit. (Az eset megértésében a „Sommer úr története” is segített, amelyben Süskind leírja, milyen kétségbeesést fed a címszereplő túlhajtott mozgásossága, „izgő-kór”-ja (Süskind 2003).

Beszélgetés-próbálkozásaim során annyi azért kiderült, hogy a világon a legrosszabb dolognak a mozgásos korlátozást tartja. A beszélgetéssel valószínűleg olyan szimbolikus tartalmak, fantáziák törtek volna be konkrétumokká csupaszított világába, amik érzelmeit mozgósították volna, és összezavarták volna őt. Állandóan kerülte a szemkontaktust is. Vesztibuláris ingerek iránti igényét azzal is kifejezte, hogy nagyon szeretett fejjel lefele lógni, lengeni a Labirintusban. Teste gyakran fájt valahol, mert mindig „ütötte-verte magát” gyors, figyelmetlen mozgásai közben, de ezekről alig vett tudomást. Önmagáról alkotott elképzelései, mozgása és önmaga definíciója nem alkotott egységet (Campos 1995). Idővel fájó testrészeiről is tudott beszélni, sérülése körülményeiről mesélni.

Egyetlen helyzetben, a társával együtt kialakított „bújócska-fogócska” játék közben tudott a hangos-rohangálós játékot követően nyugodt és csöndes, sőt mozdulatlan és néma lenni. A játék szabályai szerint el kellett bújniuk a besötétített teremben, majd, amikor túl közel volt a hunyó, fogócskává alakult a játék, ha az elbújó nem akarta, hogy megérintsék, vagy megfogják. A játék változott, ekkor a csepphálót és egy bölcsőszerűen ringó tárgyat „szelíd hely”-nek nevezett el, mert ott megszelídül, mondta, s megengedi, hogy őt meg lehessen fogni (érinteni, sőt simítani!).

Egy alkalommal társa egy kabala-állatot szorongatott, így a csigák segítségével magasba húzható kuckóban kuporogva nem tudott jól kapaszkodni, emelkedés közben majdnem kiesett. Arról beszéltünk, hogy aki nem tud jól megkapaszkodni, az kieshet. (Ilyen egyszerűen „beszélnek” ezek a játékok a megkapaszkodás nehézségeiről.

Utána „leesőset” játszottak a kuckóval, úgy, hogy a magasból lezuhantatták benne a kabala állatot. Közben Bálint elmesélte, hogy a közelgő iskolai szünetben hosszú repülőútra készül a család. Lehet, hogy leesik a repülőgép, közölte tárgyilagosan. Arról nem lehetett vele beszélni, vajon milyen érzéseket ébresztenek benne ezek a témák. Ezért hát összefoglaltam, visszajeleztem számára az eddig történteket, hogy fragmentált játékai, szavai között kapcsolat teremtődhessen: szerencse-kabala — leejtős játék — tervezett repülőút. Úgy viselkedett, mint aki nem figyel oda, mindenesetre nem reagált erre az összekapcsolásra, integrációs törekvésemre. Búcsúzáskor azért szerencsés repülőutat kívántunk nekik.

Az ő esetében különösen fontos terápiás lehetőséget kínált a Labirintus, mert szimbolikus formában nem tudta volna szorongását kifejezni. Azért nem tudott beszélgetni, mert nem alakult ki narratív gondolkodása sem. Közös cselekvéshez kötötten, tükrözéseink segítségével lassan alakult a párbeszéd, az elbeszélés, végső soron a szelfje. Kialakultak a narratív gondolkodás és a párbeszéd feltételei, ezután váltak megoszthatóvá a tapasztalatai. Énjéről az a tudása, hogy érzelmi állapottal rendelkezik, és ez ki is fejezhető mások felé, sokáig hiányos volt, csak mozgásvihar mutatkozott. Az órák végén, bíztatásunkra, hatalmas papíron örökítette meg az adott óra számára legfontosabb élményeit. „Fejezet”-eknek nevezte és sorszámozta a rajzokat. Sietős, lendületes vonalakkal vetette papírra a terem főbb téri jellemzőit, tereptárgyait és végül önmagukat is. Legalább 12 rajzot készített.

Mozgásos aktivitása olyan szimbolizáló tevékenységre váltott át, vagy szimbolikus tevékenységben nyilvánult meg, ami azt jelezte, hogy viselkedését magasabb szinten tudja szervezni.

Utószó

Holisztikus törekvésünk szerint a gyermek akkor tudja egységes egészként átélni a testét, érzelmeit, érzékleteit, cselekvéseit, fantáziáit, gondolatait, közléseit, ha mindezek a terápiában is egységet képeznek. A Labirintusban folyó terápiára akkor van szükség, ha ez az egység megbomlik és/vagy magától nehezen tud szerveződni.

Irodalom

Bedő, I.(1995): Ritmus. Autista gyermekek szenzoros integrációs terápiájának lehetőségéről és a ritmus terápiás jelentőségéről. In: Szvatkó, A., Varga, I. (szerk.) Szenzoros integrációs terápiák. Oktatási segédanyag a Fővárosi Pedagógiai Intézet és az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszék szervezésében meghirdetett tanfolyamhoz (kézirat belső használatra). Budapest.

Bedő, I. – Molnár, M. (1998): Labirintus (film szövegkönyv). Operatőr: Kékesi, A. ARTED Művészeti Stúdió Kft. Budapest.

Campos J., A.(1995): Testképzetek. In: Szenzoros integrációs terápiák. Oktatási segédanyag a Fővárosi Pedagógiai Intézet és az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszék szervezésében meghirdetett tanfolyamhoz. Varga, I. (szerk.), Budapest.

Campos J., A.(2002): Egyéni mozgásterápia gyermekeknek pszichoterápiás célkitűzéssel. Serdülő- és gyermekpszichoterápia, 2002/1, 21-26.

Császár, A. – Péley, B. (2001) Kivár. Serdülő- és gyermekpszichoterápia, 2001/1, 3-12.

Held, R.(1975): Az érzékelő-mozgásos rendszerek módosíthatósága. In: Marton L., M.(szerk.): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.

Kiss, T.(2001): A vesztibuláris rendszer és a szorongásos zavarok összefüggései – szempontok a szenzoros integrációs terápiához. (ELTE pszichológia szakdolgozat)

Kulcsár, Zs. (1996): Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Merényi, M. (1991.): Mozgásművészet pszichoterápia. In: Bíró, S., Juhász, S.(szerk.) Nonverbális pszichoterápiák. Magyar Pszichiátriai Társaság Animula könyvek, Budapest 72-95.

Metzmacher, B. (1996): Integratív mozgásterápia gyermekekkel. In: Petzold, H., Ramin, G(szerk.) Gyermek-pszichoterápia. Osiris Kiadó, Budapest, 179-202.

Molnár, M. (2002): Elbújás-játék a Labirintusban. Serdülő- és gyermekpszichoterápia, 2002/1, 27-37.

Molnár, M. (1996.): Hiperaktivitás. In.: Beilleszkedési zavarok. (belső kiadvány az Óbudai Nevelési Tanácsadó hasonló című előadás sorozata nyomán a Soros Alapítvány támogatásával) Budapest.

Molnár, M. (1994): Szaltó (Egy hiperaktív, figyelmét nehezen összpontosító fiú sajátos terápiája). In.: Nevelési Tanácsadó Műhely 1994/V. Budapest.

Pető, K. (2000): A csodálatos csecsemő. Psychiatria Hungarica, 15 (2): 179-196.

Ramin, G. – Petzold, H. (1996): Gyermekek integratív terápiája. In.: Gyermek-pszichoterápia. Osiris Kiadó, Budapest, 280-332.

Szvatkó, A. (1995): Bevezetés a szenzoros integrációs terápia szemléletébe. In: Szenzoros integrációs terápiák. Oktatási segédanyag a Fővárosi Pedagógiai Intézet és az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszék szervezésében meghirdetett tanfolyamhoz. Varga, I. (szerk.), Budapest.

The basic concept of the study is how working with both psychoanalytic and sensory integration therapic approach at the same time, will lead to a rather holistic view in children psychotherapy. Considering the body of the child as a ’medium’ we can work on the internal representations. What are the difficulties in case of which it’s recommended to use this type of therapy. The study ends with details of a case and of therapeutic session to represent our working method.

Keywords: sensory integration therapy – senso-motoric development – symbolization – vestibular stimulus – psychotherapy involving the body