 |
|
| Főoldal |
Tudvalevő, hogy a gyermekkor egyik kulcsszava: „egyedül csinálni”, és ez az „egyedül” jelenti a gyermek formálódó identitásának a kezdetét.
A dolgokat egyedül csinálni és önmagunkat egyedül összerakni – ez a boldogság és az öröm elengedhetetlen feltétele.
Nekünk csak a kereteket kell megadnunk: a gyerekeknek megvannak a saját ötleteik, és a játékban ez rendkívül fontos.
Francoise Dolto, francia pszichoanalitikus |
Ezen az oldalon Műhelyünk tagjainak gondolatait, véleményét, élményeit mutatjuk be. Színes, változatos a kép, hogy ki mit lát meg benne, az sok mindentől függ, s akár folyton változhat is. Vagyis éppen olyan - mint egy kaleidoszkóp...
A tanév során viharos gyorsasággal terjedt el a budapesti iskolás gyerekek között egy új játék - a PEONZA. Ezt a - valójában nem is olyan
új, száz évvel ezelőtt pörgettyű vagy csiga névre hallgató - forgatható eszközt ezúttal egy hatékony mexikói marketig akció nyomán minden iskolában hamar megismerték és megszerették. Mindenképpen szerencsésebb divatnak tűnik, mint a fociskártya, a bakugángolyó vagy akár a guruló babok. De vajon lehetnek-e szenzoros integrációs vonatkozásai is? Erről kérdeztünk meg DSZIT-t végző szakembereket.
Gyorsan meg kellett tanulni ennek a játéknak a nevét, mert a legtöbb kisfiú ezekkel, és történeteikkel jön mostanában, na meg a kötözgetéstől kimarjult kézzel. Szerintem a sorrend:
1. észrevenni, ellesni mástól
2. kikunyerálni
3. magányosan igen sokat és kitartóan (!) gyakorolni
4. a közösség elé állni - kibírni az esetleges lekicsinylést
5. versenyezni - melyik forog tovább? (kisebbek ezt nem bírják ki, mert túl hosszan pörög, muszáj hozzányúlniuk)
6. újabb kunsztokat ellesni, kitalálni
Érdekes végiggondolni, hogy egy-egy korosztálynak mindig jön egy-egy újabb ügyességi játék, ami teljesen lázba hozza a gyerekeket és a fiatalokat. Az én gyerekkorban a tiki-taki hódított. (Két egybefogott madzagon két műanyag gömböcske a megfelelő ritmusú rángatás hatására ütemesen koccan,majd a megfelelő sebesség és erő elérésével alul is és fölül is ütődik, rettenetes kattogást hallatva.) Minden második szembejövő gyerek kezében ez a ketyere kattogott akkoriban - éjjel-nappal, mindenhol.Vajon mi adhatja ezeknek a divathullámoknak a lendületet? A kereskedelem csak ráül ezeknek a hullámoknak a tetejére, és könnyeden kaszál. De vajon miért kell újra és újra kipróbálni, hogy ki az ügyesebb? Meg tudom-e ezt én is csinálni? Az ilyen típusú játékok kitartó felbukkanása – és ne feledjük, ilyesmiket nemcsak a kommercianizált világ gyermekei játszanak, játszottak a városi és falusi gyerekek is, komoly téttel - mélyről eredő vágyakkal lehet kapcsolatos.
Úgy látom, hogy a peonza inkább a fiúk játéka, bár láttam már egészen kicsi kislánynál is. De a legjellegzetesebb a 8 - 10 éves fiúk köre. És csoportban. (Gondolom, ez a korosztályi sajátosságra rímel.) No, meg a varázslói allűr. Meg a beleélés látvány útján a pörgésbe. Meg a boszorkányos kézügyesség, amellyel el lehet bűvölni másokat. És mit szólunk a madzaghoz? Annál fogva távolítható, közelíthető, felemelhető, körbe-tekerhető - nyilván eszünkbe jut a freudi fort-da játék is. Egyebekben a kétkezes integráció szép példái a peonzás tekerés, az eldobás, visszaemelés, a kisagyi részvétellel megvalósuló automatizált részmozgások. Én nagyon izgalmasnak találom. Majd egyszer, ha lesz egy peonza kéznél, és egyedül leszek, ki is fogom próbálni.
Szóval peonzának hívják, amivel a környékbeli gyerekek játszanak az utcán. Én azt hittem, egyszerűen csak jojó vagy csiga. Ilyen közösségi életet még nem láttam ezen a vidéken, pedig már több, mint 20 éve lakunk itt. Egy peonza berepült a kertünkbe is, visszaadtam persze a gyerkőcöknek, de kértem, hogy vigyázzanak vele, mert ez bizony nagyot üthet. Érdekes. Pont a forgó mozgás körül szerveződnek közösségek. Együttlét a magábafordulásban, magábafordulás az együttlétben. Ami a szenzoros szemléletet illeti: Biztosan boszorkányos koordináció, ügyesség kell hozzá, de az egész testet igénybevevő nagymozgásoknak úgy tűnik, kicsi a szerepük.
Közelebbről is megnézegettem ezeket a gyerkőcöket. Számomra úgy tűnik, hogy amikor magukra tekerik, majd letekerik a zsinórt, a nagymozgások közül a törzs és a csípő forgó mozgásai dominálnak, valahogy úgy, ahogyan a hullahopp karikát kell forgatni. Gyerekekenek szokták mondani: Azt hiszed, hogy körülötted forog a világ? Bizony, azt hiszik. Sőt, mi több, nemcsak, hogy körülöttük forog a világ, hanem a saját középpontjukból egyenest ők forgatják a mindenséget. For-ogni, for-gatni, odafor-dulni, elfor-dulni, mindezek fontos momentumok lehetnek az én megszületésében.
Igen, és már adja is magát, hogy a törzs, a csípő és a FORGÓ forgó mozgása is benne van.
Én csak annyit tennék hozzá, hogy egy nálam megforduló gyerkő "magyarosabban" úgy hívta: penodzza. Anyukája pedig humorizálva: pióca.
Szenzoros integrációs szemléletet valló kedves ismerőseim kertjében láttam meg ezt a fát, akik a gyerekeiknek szerelték föl. Szerintem nagyszerű, szenzoros integráció a természet "karjaiban"!
Bedő Liza
Fotó: Fehérvári Szilvia
Csak azt a kisfiút, azt tudnám feledni (Pilinszky János Francia fogoly verse nyomán)
2010 nyarán férjemmel egy fenyőerdőbe épített fantasztikus élményparkot, kalandparkot látogattunk meg a horvátországi Zadar közelében.
Mint a képeken is látható, a felső világban komoly kihívások várták az oda merészkedőket. Ebben a felső világban kisebb-nagyobb társaságok tették próbára ügyességüket, kitartásukat, úgy tűnt, egymást segítő, vidám hangulatban. Aki itt elindult a fák közé erősített különleges függőhidakon, annak bizony végig kellett rajtuk evickélnie. Bár a karabiner kötelező használata kizárta a komolyabb balesetek lehetőségét, az átkelések a magasban ingó-bingó függőhidakon komoly bátorságpróbát jelenthetettek. Jól is jöhetett itt a bíztatás. Akik elértek a következő fa tetején lévő pihenőhelyre, mindig lelkes kiáltásokkal várták az éppen úton levőt, nyújtották felé a kezüket, mikor már közeledett.
Az alsó világban közel a földhöz hasonló pályák voltak. Itt is kötelező volt a karabiner viselése, de itt mód volt a segítség kérésre, és az utat bármikor meg lehetett szakítani. Itt fiatalabbak, úgy 5-10 évesek próbálkoztak. Meglepett, hogy nem láttam olyan felnőttet, aki együtt próbálkozott volna egy gyerekkel. Pedig milyen sokat adhatott volna mindkettőjüknek a közösen megélt kaland. Annál több volt az olyan társaság, ahol a gyereket videoval, fényképezőgéppel felszerelt lelkes szülők, családok kísérték. Hát ez is valami.
Az alsó világban egyszerre csak észrevettem egy kisfiút. Vézna, sápadt kis teremtést, olyan 6-7 éves lehetett. A lábai kicsúsztak a himbálódzó farönkök alól, és így lógott a karabineren a levegőben. Az első reakcióm az volt, hogy odamegyek és segítek neki. De a tekintetében olyan elutasítást éreztem, hogy nem mozdultam. Biztosan jönnek majd a szülei, futott át rajtam a gondolat. Nem jöttek. A kisfiú számomra örökkévalóságnak tűnő ideig próbálkozott, hogy elérjen egy kötelet, amibe kapaszkodva végül visszajutott a függőhídra. Nehéz küzdelmek árán, de végigment a hosszú pályán. Közben többször rám nézett. Elszántságot, és egyben koravén keserűséget véltem a tekintetében felfedezni. Ebben a zsibongó világban hang nem hagyta el a kisfiú torkát. Mire a pálya végére ért, előkerült egy nagy darab férfi, aki levette róla a karabínert. Egy szó, egy mosoly, egy ölelés nélkül. Aztán elindult. A kisfiú pár méterre kullogott mögötte. Megint találkozott a tekintetünk. Megint láttam a sápadt kis arcot, a keserű-édeskés, fájdalmas, koravén tekintetét. Igen, ilyen volt a tekintete, nem tudom elfelejteni.
Felidéződött bennem egy régebbi emlék a berlini állatkert meseszép játszóváráról. Abban is volt függőhíd, meg ami csodát csak el tudunk képzelni. Egy négy éves forma kisfiú a magasban az egyik függőhídon megtorpant és keservesen ordítani kezdett. Az apja lentről ordított vissza, hogy másszon tovább, de a kisfiú csak ordított és nem mozdult. Ma is érzem a kétségbeesett hangját, ma is látom a kapaszkodó kis kezeit. Közben egyre több gyerek várt arra, hogy elindulhasson a függőhídon. Ő meg csak ordított. Az apa végül lehozta, és szinte odavágta a földre, nem is rejtve véka alá a dühét.
Mi lesz ezekkel a kisfiúkkal, éljenek bárhol is a földön? Mi lesz az élményeikkel? Ki lesz majd belőlük?
Varga Bella
Utólag lemértem, a mutatványok 30 cm szédítő magasságából történtek. Két és fél éves Luca unokám invitált, hogy ugráljunk együtt a fűbe a kerti homokozó széléről. Elsőként ő ugrott. Az ugrást komoly felkészülés előzte meg. Először mintha az izgalomé lett volna a főszerep. Többször megrázkódott, méregette a „mélységet”. Aztán mintha megszületett volna a végleges döntés: ugrani fogok! Odaszentelődés és elszántság tükröződött az arcán és minden mozdulatán. Miközben lefelé nézett, többször előrehajolt, hajlítgatta a térdeit, hol előre, hol hátra tette a kezeit. Egyedül volt választott kihívásával, rám egyszer se nézett. Sportolóknál látható ez a fajta koncentráció a teljesítményt megelőző pillanatokban. Aztán ugrott! Amikor felém fordult, kitörő lelkesedéssel kiáltotta: Mint a verebek! Aztán: Most ugorj te! Hát ez nehezebb volt, mint gondoltam. Elég régen nem ugrottam páros lábbal. Én is megéltem a felkészülés izgalmas pillanatait. Végül elrugaszkodtam, és földet érve éreznem kellett, hogy bizony, merev a csípőm, merevek a térdeim. De az örömteli fogadtatás nem maradt el: Ugrálunk, mint a verebek!
Nem számoltam, hányszor ugráltunk felváltva, de biztos, hogy nagyon sokszor. Mindig megtapsoltuk egymást, és kiabáltuk: Mint a verebek! Luca egyre kevesebb felkészüléssel és egyre merészebben vetődött. Míg először állva landolt, később már letette a kezeit a földre. A végefelé négykézlábra érkezett, és ebből a helyzetből gurult egyre bátrabban a fűben. Én maradtam az állva landolásnál, de a térdeimet egyre jobban be tudtam hajlítani.
Luca régóta hallja édesanyjától az ugrálunk, mint a verebek mondókát, ő is szokta mondogatni. És szoktak is együtt vidáman ugrabugrálni, hol így, hol úgy, én is többször részt vettem efféle mókákban.
Luca számára természetes, hogy amikor kihívásokkal teli játékokat kezdeményez, számíthat a szülei kísérésére, jelenlétére. Mi adhatja meg ezeknek a történéseknek a sajátos hangulatát - az izgalommal teli játékosságot, és egyben valami nagyonis érett felelősségvállalást, elmélyült odafigyelést önmagára és a másikra? Azt hiszem, fontos szerepet játszhat maga a kezdeményezés ténye. A számára bátorságot igénylő játékot ő találta ki, és ő hívott meg társnak, kísérőnek. Fontosnak érzem a történések idői mintázódását: azt a szövedéket, szövetséget, amely az egyedüllétekből, az egyéni felelősségvállalásokból és az együttlétekből, mint amilyen a közös ünneplés kitörő öröme is volt, jött létre. A jelenlétnek, a beteljesedésnek megannyi pillanatát, múlt és jövő foglalatában.
Sok mindenben fejlődhetett Luca ezen a délutánon. A múlt tapasztalataiból merítve felismerte, hogy most jött el az ideje egy újabb kalandnak, amelyhez érdemes társat hívnia. Az első ugrást a jövőbe ívelő tervezések, próbálgatások, mérlegelések előzték meg. Földet érve először egyedül, majd a rituális „verebek” kiáltással a társsal élhette meg a beteljesedés pillanatait. Megélhette, hogy amit kitalált, az nemcsak neki, hanem a társának is fontos. Amit ő kitalált, azt a társ is csinálja, és szintén nagyon örül az ünneplésnek. Kezdeményezéséből együttes élmény bontakozott ki.
Azt hiszem, mindketten sokat fejlődtünk ebben a játékban. Hogy ki kit „fejlesztett”? Én úgy élem meg, hogy a kezdeményező Luca volt az, aki miközben játszott, kísérletezett, fejlesztett engem.
Joggal merülhet fel a kételkedés hangja: Ez így természetes egy átlagosan fejlődő gyereknél. De mi van akkor, ha a fejlődés normális menete testi és/vagy lelki történések miatt megtorpant? Akkor mégiscsak egy erre hivatott, szakképzett felnőttnek kell „fejleszteni” a gyereket.
A válasz biztosan nem egyszerű. A természetes fejlődésre a saját kezdeményezés és az utánzás, mintakövetés egymásbafonódása jellemző. A hangsúlyok életkoronként nyilván eltérőek. Lényegi kérdés, hogy az utánzás spontán módon, belső indíttatásra történik-e, vagy pedig ráveszik, esetleg kényszerítő eszközökkel veszik rá a gyermeket. Minden bizonnyal érdemes lenne jobban odafigyelnünk arra, hogy milyen eltérések mutatkoznak a különböző kultúrák között.
Ami azt hiszem, bizonysággal állítható: A kezdeményezés, annak elfogadása a közösség részéről a létezés eresztékeinek megteremtésében vesz részt. Számos zavar forrása lehet az, ha ez a lényegi biológiai háttértörténéseket működésbe hozó kezdeményező üzemmód nem kap kellő teret a bontakozó gyermek életében.
A DSZIT azokhoz a terápiás irányzatokhoz sorolható, amelyek programszerűen vállalják a belső kezdeményezések támogatását, kísérését. Nyitottan más terápiák filozófiáira, úgy érzem, Lucához hasonló bátorsággal bátran vállalhatjuk szemléletünk fontosságát, létjogosultságát.
Varga Bella
Az elmúlt napok felhőszakadásainak egyikén egy Citroen autóban ültem, amikor feltűnt nekem, hogy az ablaktörlők milyen érdekesen működnek. Általában a két törlő egyszerre, hol jobbra, hol balra csusszan, így simítja le az esővizet az ablakról.
A francia autóban ez másként történik. Az ablaktörlők kiinduló állása az egymásra zárulás, utána a bal oldali elindul balra és lesimítja a vezető előtti szélvédő részt, utána a jobb oldali jobbra. Ekkor nyitott állásban vannak. Utána a később induló visszamegy jobbról balra, bezár”, végül a legelőször induló is rázárul a másodikra. Teljes összhangban vannak egymással. Ezt ismételgetik egyenletes ritmusban, s én ezt szemléltem, alig tudtam vele betelni az esőben.
Első meglepetésemben, hogy jobban megértsem ezt a működést, két kezem mozgatásával modelláltam magam számára a látottakat, az ablaktörlők mozgását. (A „jobb megértésen” mi szenzorosok a jobb agyféltekés, holisztikus, érző-mozgató aktivitáshoz kötött megértést értjük, mondanom sem kell! Hiszen bal megértésről nem szoktunk beszélni.)
Aztán elkezdtem gondolkodni azon, vajon milyen agyműködés állhat az egyik ill. másik ablaktörlő mozgatási megoldás hátterében. Hogy történik a szélvédő két oldalán az ablaktörlők mozgásának összehangolása. Az első esetben azt kell összehangolni, hogy mindkettő ugyanazt tegye, egyszerre induljon, egyszerre érkezzen.
A második esetben igazodnia kell az egyik lapátnak a másik állásához, különben összegabalyodnak. Az egyik lapát a nyitást kezdi, a másik a zárást, de csak akkor, ha a másik állása lehetővé teszi.
A kéz és az agy működése összefügg, következésképp a különböző műszaki megoldásokban, mozgó tárgyakban a konstruktőr agyműködése is megmutatkozik, szinte tárgyiasul. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnék le, örülök annak, hogy egy ilyen hétköznapi problémára ilyen különböző megoldás tud születni.
Beszűkült szites gondolkodásommal éppen csak a lényegre nem gondoltam, van-e különbség a kétféle ablaktörlő vízeltávolítási hatékonysága között.
Molnár Magda