Vissza a
főoldalra
Tovább a
szülői oldalakra
Tovább a szakemberoldalakra
English pages

 

 

Mottó

 

Meggyőződésem, hogy az érzékeinken át gyógyulunk, és ez nemcsak az autista gyerekekre és a sajátos igényű más emberekre, hanem mindenkire érvényes...

 

Az érzékek kényeztetése nem luxus, hanem szükséglet.

 

Muszáj mezítláb mászkálnunk a fűben.

Muszáj tiszta havat ennünk.

Muszáj a lábujjainkat a langymeleg homokba vájni.

Muszáj hanyatt fekve süttetni az arcunkat a nappal.

 

Kristine Barnett,

egy autista kisfiú anyukája,

a Szikra c. könyv szerzője

 

Fennvagyunk a FACEBOOK-on is!

 

 

HÍRLEVÉL

 

Tanfolyamunkon végzett, vagy a

DSZIT iránt érdeklődő szakemberek számára

- feliratkozás

 

 

Ezen az oldalon Műhelyünk tagjainak gondolatait, véleményét, élményeit mutatjuk be. Színes, változatos a kép, hogy ki mit lát meg benne, az sok mindentől függ, s akár folyton változhat is. Vagyis éppen olyan - mint egy kaleidoszkóp...

 

 


 

Szenzoros integrációs terápia a természetben

 

A rohanó mindennapokban a természetjárás egyre inkább háttérbe szorul, pedig ha a gyermekünk egészséges fejlődése fontos számunkra, akkor a természet adta lehetőségeket érdemes lenne kihasználnunk. A természet számos fejlesztő tevékenységet rejt magában. Nézzünk meg például egy erdei kirándulást!

 

Egy szép napsütéses őszi napon a családommal Dobogókőn jártunk kirándulni. Csodálatos volt személyesen is megtapasztalnom, hogy már egy másfél éves kisgyermeknek is milyen élmény az erdőben sétálni és felfedezni a természet rejtélyeit. A kisfiam kezdetben nagy szemekkel figyelte az óriási fákat, majd közelebbről is megvizsgálta a törzsüket, az oldalukon növő mohát, a fán mászkáló bogarakat és a földön már összefüggő szőnyeget alkotó, lehullott leveleket.

 

Ha szakemberként visszagondolok erre a kirándulásra, akkor rá kell ébrednem, hogy az erdő egy igazi szenzoros integrációs terápiás tér. Olyan mintha gyermekem egy fejlesztő foglalkozáson vett volna részt, ugyanis az erdőben minden olyan tényezővel találkozott, amit munka közben egy tornateremben próbálunk imitálni. Része volt egyensúlyfejlesztésben, vesztibuláris-proprioceptív ingerekben, az egyenetlen talaj, a puhább, keményebb járófelületek (sáros, kavicsos, sziklás, levelekkel borított talaj) váltakozása, a kidőlt fatörzsekre való felmászás és azokon való sétálás által. Bőven részesült taktilis ingerekben, amikor megtapogatta a fák kérgét, a rajtuk fejlődő mohát, belemarkolt a lehullott levelekbe, lehullott gallyakat gyűjtött, kavicsokkal játszott. A vizuális és auditív ingerek pedig folyamatosan jelen vannak az erdőben. A színes, növényekben, élőlényekben gazdag környezet, a madarak csiripelése, a fakopáncs kopácsolása, a szél fúvása…

 

 

Nagyon jól éreztük magunkat ezen a napon, rengeteg új élménnyel gazdagodva tértünk haza otthonunkba és elhatároztuk, gyakrabban megyünk el kirándulni.

 

Arra bíztatok mindenkit, hogy ne feledkezzünk meg a természet varázslatos világáról és minél többször vigyük el gyermekeinket kirándulni! A gyermekünk életkora pedig ne legyen akadály, minden életkornak más és más izgalmakat, kalandokat kínál a természet.

 

Duzsné Víg Zsuzsanna, gyógypedagógus

 


 

A tanév során viharos gyorsasággal terjedt el a budapesti iskolás gyerekek között egy új játék  -  a PEONZA.  Ezt a - valójában nem is olyan

új, száz évvel ezelőtt pörgettyű vagy csiga névre hallgató - forgatható eszközt ezúttal egy hatékony mexikói marketig akció nyomán minden iskolában hamar megismerték és megszerették. Mindenképpen szerencsésebb divatnak tűnik, mint a fociskártya, a bakugángolyó vagy akár a guruló babok. De vajon lehetnek-e szenzoros integrációs vonatkozásai is? Erről kérdeztünk meg DSZIT-t végző szakembereket.

 

Gyorsan meg kellett tanulni ennek a játéknak a nevét, mert a legtöbb kisfiú ezekkel, és történeteikkel jön mostanában, na meg a kötözgetéstől kimarjult kézzel. Szerintem a sorrend:

1. észrevenni, ellesni mástól

2. kikunyerálni

3. magányosan igen sokat és kitartóan (!) gyakorolni

4. a közösség elé állni - kibírni az esetleges lekicsinylést

5. versenyezni - melyik forog tovább? (kisebbek ezt nem bírják ki, mert túl hosszan pörög, muszáj hozzányúlniuk)

6. újabb kunsztokat ellesni, kitalálni

Érdekes végiggondolni, hogy egy-egy korosztálynak mindig jön egy-egy újabb ügyességi játék, ami teljesen lázba hozza a gyerekeket és a fiatalokat. Az én gyerekkorban a tiki-taki hódított. (Két egybefogott madzagon két műanyag gömböcske a megfelelő ritmusú rángatás hatására ütemesen koccan,majd a megfelelő sebesség és erő elérésével alul is és fölül is ütődik, rettenetes kattogást hallatva.) Minden második szembejövő gyerek kezében ez a ketyere kattogott akkoriban - éjjel-nappal, mindenhol.Vajon mi adhatja ezeknek a divathullámoknak a lendületet? A kereskedelem csak ráül ezeknek a hullámoknak a tetejére, és könnyeden kaszál. De vajon miért kell újra és újra kipróbálni, hogy ki az ügyesebb? Meg tudom-e ezt én is csinálni? Az ilyen típusú játékok kitartó felbukkanása – és ne feledjük, ilyesmiket nemcsak a kommercianizált világ gyermekei játszanak, játszottak a városi és falusi gyerekek is, komoly téttel - mélyről eredő vágyakkal lehet kapcsolatos.

 

 

Úgy látom, hogy a peonza inkább a fiúk játéka, bár láttam már egészen kicsi kislánynál is. De a legjellegzetesebb a 8 - 10 éves fiúk köre. És csoportban. (Gondolom, ez a korosztályi sajátosságra rímel.) No, meg a varázslói allűr. Meg a beleélés látvány útján a pörgésbe. Meg a boszorkányos kézügyesség, amellyel el lehet bűvölni másokat. És mit szólunk a madzaghoz? Annál fogva távolítható, közelíthető, felemelhető, körbe-tekerhető - nyilván eszünkbe jut a freudi fort-da játék is. Egyebekben a kétkezes integráció szép példái a peonzás tekerés, az eldobás, visszaemelés, a kisagyi részvétellel megvalósuló automatizált részmozgások. Én nagyon izgalmasnak találom. Majd egyszer, ha lesz egy peonza kéznél, és egyedül leszek, ki is fogom próbálni.

 

 

Szóval peonzának hívják, amivel a környékbeli gyerekek játszanak az utcán. Én azt hittem, egyszerűen csak jojó vagy csiga. Ilyen közösségi életet még nem láttam ezen a vidéken, pedig már több, mint 20 éve lakunk itt. Egy peonza berepült a kertünkbe is, visszaadtam persze a gyerkőcöknek, de kértem, hogy vigyázzanak vele, mert ez bizony nagyot üthet. Érdekes. Pont a forgó mozgás körül szerveződnek közösségek. Együttlét a magábafordulásban, magábafordulás az együttlétben. Ami a szenzoros szemléletet illeti: Biztosan boszorkányos koordináció, ügyesség kell hozzá, de az egész testet igénybevevő nagymozgásoknak úgy tűnik, kicsi a szerepük.

 

 

Közelebbről is megnézegettem ezeket a gyerkőcöket. Számomra úgy tűnik, hogy amikor magukra tekerik, majd letekerik a zsinórt, a nagymozgások közül a törzs és a csípő forgó mozgásai dominálnak, valahogy úgy, ahogyan a hullahopp karikát kell forgatni. Gyerekekenek szokták mondani: Azt hiszed, hogy körülötted forog a világ? Bizony, azt hiszik. Sőt, mi több, nemcsak, hogy körülöttük forog a világ, hanem a saját középpontjukból egyenest ők forgatják a mindenséget. For-ogni, for-gatni, odafor-dulni, elfor-dulni, mindezek fontos momentumok lehetnek az én megszületésében.

 

 

Igen, és már adja is magát, hogy a törzs, a csípő és a FORGÓ forgó mozgása is benne van.

 

 

Én csak annyit tennék hozzá, hogy egy nálam megforduló gyerkő "magyarosabban" úgy hívta: penodzza. Anyukája pedig humorizálva: pióca.

 

vissza az oldal tetejére

 


 

Szenzoros csodafa

 

Szenzoros integrációs szemléletet valló kedves ismerőseim kertjében láttam meg ezt a fát, akik a gyerekeiknek szerelték föl. Szerintem nagyszerű, szenzoros integráció a természet "karjaiban"!

 

Bedő Liza

 

       

 

Fotó: Fehérvári Szilvia

 


 

Élménytöredékek egy élményparkból

 

Csak azt a kisfiút, azt tudnám feledni (Pilinszky János Francia fogoly verse nyomán)

 

2010 nyarán férjemmel egy fenyőerdőbe épített fantasztikus élményparkot, kalandparkot látogattunk meg a horvátországi Zadar közelében.

 

Mint a képeken is látható, a felső világban komoly kihívások várták az oda merészkedőket. Ebben a felső világban kisebb-nagyobb társaságok tették próbára ügyességüket, kitartásukat, úgy tűnt, egymást segítő, vidám hangulatban. Aki itt elindult a fák közé erősített különleges függőhidakon, annak bizony végig kellett rajtuk evickélnie. Bár a karabiner kötelező használata kizárta a komolyabb balesetek lehetőségét, az átkelések a magasban ingó-bingó függőhidakon komoly bátorságpróbát jelenthetettek. Jól is jöhetett itt a bíztatás. Akik elértek a következő fa tetején lévő pihenőhelyre, mindig lelkes kiáltásokkal várták az éppen úton levőt, nyújtották felé a kezüket, mikor már közeledett.

 

Az alsó világban közel a földhöz hasonló pályák voltak. Itt is kötelező volt a karabiner viselése, de itt mód volt a segítség kérésre, és az utat bármikor meg lehetett szakítani. Itt fiatalabbak, úgy 5-10 évesek próbálkoztak. Meglepett, hogy nem láttam olyan felnőttet, aki együtt próbálkozott volna egy gyerekkel. Pedig milyen sokat adhatott volna mindkettőjüknek a közösen megélt kaland. Annál több volt az olyan társaság, ahol a gyereket videoval, fényképezőgéppel felszerelt lelkes szülők, családok kísérték. Hát ez is valami.

 

Az alsó világban egyszerre csak észrevettem egy kisfiút. Vézna, sápadt kis teremtést, olyan 6-7 éves lehetett. A lábai kicsúsztak a himbálódzó farönkök alól, és így lógott a karabineren a levegőben. Az első reakcióm az volt, hogy odamegyek és segítek neki. De a tekintetében olyan elutasítást éreztem, hogy nem mozdultam. Biztosan jönnek majd a szülei, futott át rajtam a gondolat. Nem jöttek. A kisfiú számomra örökkévalóságnak tűnő ideig próbálkozott, hogy elérjen egy kötelet, amibe kapaszkodva végül visszajutott a függőhídra. Nehéz küzdelmek árán, de végigment a hosszú pályán. Közben többször rám nézett. Elszántságot, és egyben koravén keserűséget véltem a tekintetében felfedezni. Ebben a zsibongó világban hang nem hagyta el a kisfiú torkát. Mire a pálya végére ért, előkerült egy nagy darab férfi, aki levette róla a karabínert. Egy szó, egy mosoly, egy ölelés nélkül. Aztán elindult. A kisfiú pár méterre kullogott mögötte. Megint találkozott a tekintetünk. Megint láttam a sápadt kis arcot, a keserű-édeskés, fájdalmas, koravén tekintetét. Igen, ilyen volt a tekintete, nem tudom elfelejteni.

 

Felidéződött bennem egy régebbi emlék a berlini állatkert meseszép játszóváráról. Abban is volt függőhíd, meg ami csodát csak el tudunk képzelni. Egy négy éves forma kisfiú a magasban az egyik függőhídon megtorpant és keservesen ordítani kezdett. Az apja lentről ordított vissza, hogy másszon tovább, de a kisfiú csak ordított és nem mozdult. Ma is érzem a kétségbeesett hangját, ma is látom a kapaszkodó kis kezeit. Közben egyre több gyerek várt arra, hogy elindulhasson a függőhídon. Ő meg csak ordított. Az apa végül lehozta, és szinte odavágta a földre, nem is rejtve véka alá a dühét.

 

Mi lesz ezekkel a kisfiúkkal, éljenek bárhol is a földön? Mi lesz az élményeikkel? Ki lesz majd belőlük?

 

Varga Bella

 


 

Ugrálunk, mint a verebek

 

Utólag lemértem, a mutatványok 30 cm szédítő magasságából történtek. Két és fél éves Luca unokám invitált, hogy ugráljunk együtt a fűbe a kerti homokozó széléről. Elsőként ő ugrott. Az ugrást komoly felkészülés előzte meg. Először mintha az izgalomé lett volna a főszerep. Többször megrázkódott, méregette a „mélységet”. Aztán mintha megszületett volna a végleges döntés: ugrani fogok! Odaszentelődés és elszántság tükröződött az arcán és minden mozdulatán. Miközben lefelé nézett, többször előrehajolt, hajlítgatta a térdeit, hol előre, hol hátra tette a kezeit. Egyedül volt választott kihívásával, rám egyszer se nézett. Sportolóknál látható ez a fajta koncentráció a teljesítményt megelőző pillanatokban. Aztán ugrott! Amikor felém fordult, kitörő lelkesedéssel kiáltotta: Mint a verebek! Aztán: Most ugorj te! Hát ez nehezebb volt, mint gondoltam. Elég régen nem ugrottam páros lábbal. Én is megéltem a felkészülés izgalmas pillanatait. Végül elrugaszkodtam, és földet érve éreznem kellett, hogy bizony, merev a csípőm, merevek a térdeim. De az örömteli fogadtatás nem maradt el: Ugrálunk, mint a verebek!

 

Nem számoltam, hányszor ugráltunk felváltva, de biztos, hogy nagyon sokszor. Mindig megtapsoltuk egymást, és kiabáltuk: Mint a verebek! Luca egyre kevesebb felkészüléssel és egyre merészebben vetődött. Míg először állva landolt, később már letette a kezeit a földre. A végefelé négykézlábra érkezett, és ebből a helyzetből gurult egyre bátrabban a fűben. Én maradtam az állva landolásnál, de a térdeimet egyre jobban be tudtam hajlítani.

 

Luca régóta hallja édesanyjától az ugrálunk, mint a verebek mondókát, ő is szokta mondogatni. És szoktak is együtt vidáman ugrabugrálni, hol így, hol úgy, én is többször részt vettem efféle mókákban.

 

Luca számára természetes, hogy amikor kihívásokkal teli játékokat kezdeményez, számíthat a szülei kísérésére, jelenlétére. Mi adhatja meg ezeknek a történéseknek a sajátos hangulatát - az izgalommal teli játékosságot, és egyben valami nagyonis érett felelősségvállalást, elmélyült odafigyelést önmagára és a másikra? Azt hiszem, fontos szerepet játszhat maga a kezdeményezés ténye. A számára bátorságot igénylő játékot ő találta ki, és ő hívott meg társnak, kísérőnek. Fontosnak érzem a történések idői mintázódását: azt a szövedéket, szövetséget, amely az egyedüllétekből, az egyéni felelősségvállalásokból és az együttlétekből, mint amilyen a közös ünneplés kitörő öröme is volt, jött létre. A jelenlétnek, a beteljesedésnek megannyi pillanatát, múlt és jövő foglalatában.

 

Sok mindenben fejlődhetett Luca ezen a délutánon. A múlt tapasztalataiból merítve felismerte, hogy most jött el az ideje egy újabb kalandnak, amelyhez érdemes társat hívnia. Az első ugrást a jövőbe ívelő tervezések, próbálgatások, mérlegelések előzték meg. Földet érve először egyedül, majd a rituális „verebek” kiáltással a társsal élhette meg a beteljesedés pillanatait. Megélhette, hogy amit kitalált, az nemcsak neki, hanem a társának is fontos. Amit ő kitalált, azt a társ is csinálja, és szintén nagyon örül az ünneplésnek. Kezdeményezéséből együttes élmény bontakozott ki.

 

Azt hiszem, mindketten sokat fejlődtünk ebben a játékban. Hogy ki kit „fejlesztett”? Én úgy élem meg, hogy a kezdeményező Luca volt az, aki miközben játszott, kísérletezett, fejlesztett engem.

 

Joggal merülhet fel a kételkedés hangja: Ez így természetes egy átlagosan fejlődő gyereknél. De mi van akkor, ha a fejlődés normális menete testi és/vagy lelki történések miatt megtorpant? Akkor mégiscsak egy erre hivatott, szakképzett felnőttnek kell „fejleszteni” a gyereket.

 

A válasz biztosan nem egyszerű. A természetes fejlődésre a saját kezdeményezés és az utánzás, mintakövetés egymásbafonódása jellemző. A hangsúlyok életkoronként nyilván eltérőek. Lényegi kérdés, hogy az utánzás spontán módon, belső indíttatásra történik-e, vagy pedig ráveszik, esetleg kényszerítő eszközökkel veszik rá a gyermeket. Minden bizonnyal érdemes lenne jobban odafigyelnünk arra, hogy milyen eltérések mutatkoznak a különböző kultúrák között.

 

Ami azt hiszem, bizonysággal állítható: A kezdeményezés, annak elfogadása a közösség részéről a létezés eresztékeinek megteremtésében vesz részt. Számos zavar forrása lehet az, ha ez a lényegi biológiai háttértörténéseket működésbe hozó kezdeményező üzemmód nem kap kellő teret a bontakozó gyermek életében.

 

A DSZIT azokhoz a terápiás irányzatokhoz sorolható, amelyek programszerűen vállalják a belső kezdeményezések támogatását, kísérését. Nyitottan más terápiák filozófiáira, úgy érzem, Lucához hasonló bátorsággal bátran vállalhatjuk szemléletünk fontosságát, létjogosultságát.

 

Varga Bella

 

vissza az oldal tetejére

 


 

Morfondírozás a mozgásról

 

Az elmúlt napok felhőszakadásainak egyikén egy Citroen autóban ültem, amikor feltűnt nekem, hogy az ablaktörlők milyen érdekesen működnek. Általában a két törlő egyszerre, hol jobbra, hol balra csusszan, így simítja le az esővizet az ablakról.

 

A francia autóban ez másként történik. Az ablaktörlők kiinduló állása az egymásra zárulás, utána a bal oldali elindul balra és lesimítja a vezető előtti szélvédő részt, utána a jobb oldali jobbra. Ekkor nyitott állásban vannak. Utána a később induló visszamegy jobbról balra, bezár”, végül a legelőször induló is rázárul a másodikra. Teljes összhangban vannak egymással. Ezt ismételgetik egyenletes ritmusban, s én ezt szemléltem, alig tudtam vele betelni az esőben.

 

Első meglepetésemben, hogy jobban megértsem ezt a működést, két kezem mozgatásával modelláltam magam számára a látottakat, az ablaktörlők mozgását. (A „jobb megértésen” mi szenzorosok a jobb agyféltekés, holisztikus, érző-mozgató aktivitáshoz kötött megértést értjük, mondanom sem kell! Hiszen bal megértésről nem szoktunk beszélni.)

 

Aztán elkezdtem gondolkodni azon, vajon milyen agyműködés állhat az egyik ill. másik ablaktörlő mozgatási megoldás hátterében. Hogy történik a szélvédő két oldalán az ablaktörlők mozgásának összehangolása. Az első esetben azt kell összehangolni, hogy mindkettő ugyanazt tegye, egyszerre induljon, egyszerre érkezzen.

 

A második esetben igazodnia kell az egyik lapátnak a másik állásához, különben összegabalyodnak. Az egyik lapát a nyitást kezdi, a másik a zárást, de csak akkor, ha a másik állása lehetővé teszi.

 

A kéz és az agy működése összefügg, következésképp a különböző műszaki megoldásokban, mozgó tárgyakban a konstruktőr agyműködése is megmutatkozik, szinte tárgyiasul. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnék le, örülök annak, hogy egy ilyen hétköznapi problémára ilyen különböző megoldás tud születni.

 

Beszűkült szites gondolkodásommal éppen csak a lényegre nem gondoltam, van-e különbség a kétféle ablaktörlő vízeltávolítási hatékonysága között.

 

Molnár Magda

 

vissza az oldal tetejére

 


 

Babaágy Indiában

 

Egy könnyű kendőből készült babaágy a szabadban, nagy melegben és szegénységben, Indiában.

 

 

Molnár Magda

 


 

Hordozókendők és női sorsok

 

Hordozókendő a baranyai németek viseletében

2010. 04. 29. - 2010. 09. 30.

 

Lemaradtam a budapesti Textilmúzeum 2010. áprilisától szeptember végéig tartó kiállításáról, ami a „Hordozókendők és női sorsok” címet viselte. Ezzel szemben hozzájutottam a Textilmúzeum színvonalas kiadványához, amit e kiállítás alkalmából állítottak össze. Írásomban az igényes kiadvány egy-két tanulmányára hívom fel a figyelmet.

 

A néprajzosok feltárták, hogy a Baranyába telepített németek viseletében a szőttes kendők is szerepelnek, amik segítségével az asszonyok magukra köthették kicsinyeiket. Eddig főleg távoli népek (indián, afrikai, ázsiai) asszonyairól tudtuk, hogy ily módon gondoskodnak gyerekeikről. Engem örömmel töltött el, hogy ilyen közeli népek szokásaként olvashatok a babahordozó kendőről.

 

Az első tanulmányban Szepesi Anna ír a baranyai németek viseletének részét képező kendőkből kiindulva. Érdekes elemzést ad a lányok kelengyéjét képező téli-nyári, ünnepi-hétköznapi, gyapjú-len-kender, s más anyagú kendőkről, amiket gondosan megszőttek, anyáról lányra örököltek sok vidéken. Sok adat a hordozókendő középkori gyökereire utal Európában, de egyiptomi ábrázolást is találtak. Az Újkorban a falusi asszonyok inkább kendőt használtak gyerekeik cipelésére, de a polgárosodással a hordozható bölcső, hátikosár, állatra felcsatolt oldalkosár divatja következett.

Arról is olvashatunk, hogy az 1800-as években Lipcsében élt egy szülész-nőgyógyász, antropológus tudós, Dr. Hermann Heinrich Ploss, akinek „legfőbb kutatási területe a női nemhez és nemiséghez kapcsolódó hagyományok, szokások, hiedelmek, továbbá a gyermekszületéshez és gyermekneveléshez fűződő néphagyományok, babonák” volt.

 

Eddig az érdekesség, de szakmai szempontból Frigyes Júlia tanulmánya a legfontosabb számunkra. Ő már a megkapaszkodás és kötődés fogalmával is összekapcsolja a babahordozási szokásokat, mondván, hogy a hordozás befolyásolja a kötődés módját. Leírja anya és gyermeke – a hordozás módjától függetlenül létező - négyféle kötődési mintázatát Bowlby és Ainsworth nyomán: a biztonságosan kötődőt, az elkerülő kötődésűt, az ambivalens és a dezorganizált kötődésű gyereket. A hordozás hozzájárulhat a biztonságos kötődés kialakulásához. Ezek a mintázatok egész életünkben, a gyermekeinkkel való kapcsolatunkban is elkísérnek bennünket. Ónodi Ágnesnek, a hordozás szószólójának sorai egy - a szenzoros integráció fejlődéséről szóló - könyvbe is illenének: „Hordozás közben folyamatosan ingerek érik a tapintó és az egyensúlyérzékelő rendszert. Ezek azok az ingerek, amelyek elsődleges fontosságúak az agy és ezen keresztül a mozgás fejlődése szempontjából is.”

Frigyes Júlia említést tesz olyan kultúrákról is, amelyekben a megkapaszkodási késztetést nem elégítik ki (szoros pólyázással, a karba vétel tilalmával), végül korunk nagyvárosi kismamáinak bizonytalanságát is igyekszik eloszlatni a babák boldogságának előtérbe állításával.

 

A tanulmányban Ploss könyvéből vett szép illusztrációk láthatóak sokféle nép asszonyainak babahordozási szokásairól.

 

Molnár Magda

klinikai szakpszichológus

 

vissza az oldal tetejére

 


 

A 400 éves hintaló

 

Hintaló kiállítás 2010. 10. 08. - 2010. 12. 01.

 

Egy szenvedélyes gyűjtő rendelkezésre bocsátotta hintaló gyűjteményét, ebből egy teremnyi kiállítás nyílt a Bölcsődei Múzeum Alapítvány épületében (1082 Bp., Nagytemplom u. 3.) 2010. október 8-án „A 400 éves hintaló” címmel.

 

Eleinte királyi gyermekek játéka volt a hintaló. Míves, művészi kidolgozású darabokat őriznek a világ nagy játékmúzeumaiban. A hintaló és a futkározás közben a lábak között tartott vesszőparipa a gyermekkor ikonjává vált, hallottuk Tészabó Júlia művészettörténész kultúrtörténeti összefoglalást nyújtó megnyitó beszédjében.

 

Szenzoros integrációs terápiás szempontból nagyon érdekesnek tartom azt, amit a kiállítás egyik tablóján olvastam, hogy a gyermekként csenevész, beteges I. Károly király esetében - aki a feljegyzések szerint 3 éves korában sem tudott még járni - a hintalovacskázásnak tulajdonítják, hogy erős, daliás férfivá fejlődött, aki aztán a csatákban is remek lovasnak bizonyult. Nem csodálkozunk, hiszen a neuropszichológus Ayres munkásságából tudjuk, hogy a lovacska hátán való ringatózás, hintázás egyensúlybillegései működésbe hozzák a vesztibuláris rendszert és ez jótékonyan hat az idegrendszer fejlődésére, ami azután a képességek kibontakozását is eredményezi.

 

Azt az összefüggést nem ismertem eddig, hogy azokban a kultúrákban, amelyekben az anyák a testükre kötözve hordozzák gyermekeiket, nem dívott a hintaló, mint játék. Azokban a kultúrákban viszont, ahol nem kötötték magukra és cipelték a gyermeket, hintalovat adtak a kicsiknek. Neuropszichológiai szempontból ebben azt tartom figyelemre méltónak, hogy mindegyik kultúrában biztosították gyermekeiknek a fejlődés szempontjából elengedhetetlen vesztibuláris ingerlést.

 

a meghívó megtekintése

 

Molnár Magda

klinikai szakpszichológus

 

vissza az oldal tetejére

 


 

Sensorium – ahol minden az érzékelésről szól

Beszámoló egy kiállításról

 

Életünkben rendkívül fontos, kikerülhetetlen szerepet játszik az érzékelés és az észlelés, ahogy a külső és a belső környezetünkből származó ingereket felfogjuk, feldolgozzuk, és az információk alapján viselkedésünket szervezzük. Ezeket a folyamatokat természetesnek vesszük, a mindennapokban nem is gondolunk fontosságukra, jelentőségükre. Sokszor csak akkor kerülnek figyelmünk központjába, ha egyikkel-másikkal gond van. Pedig az érzékek világa igazán sokszínű, és rengeteg érdekességet rejt! Ebbe a birodalomba hív kalandozásra (sajnos nem Magyarországon) egy állandó kiállítás, ahol az érdeklődők játékosan, magukon kísérletezve, saját élményeken keresztül ismerkedhetnek érzékszerveink működésével. A Sensorium vagy Érzékek háza egy többfunkciójú komplexum része egy kis svájci faluban, Bern közelében. Az épületegyüttesben idősek otthona, rehabilitációs központ, étterem és szálloda, továbbképző- és rendezvényközpont és az állandó kiállítás kapott helyet. A fenntartó egy alapítvány, az egyes részlegek között szabad az átjárás.

 

Az összesen három emeleten és a kertben berendezett kiállításon 61 szenzoros állomás található, érzékek szerint tematikus elrendezésben. Minden megtapintható, használható, kipróbálható, a látogató nem csak szemlélő, végig aktív részese, alakítója a szenzoros élményeknek. Míg a kisgyermekeknek az egész kiállítás játék és észrevétlen tanulás, a nagyobb gyerekek és a felnőttek az egyes jelenségek élettani, tudományos hátterét is megismerhetik az állomásoknál elhelyezett ismertetőtáblákon. Az ötletgazda, Hugo Kükelhaus szavaival: a látogató itt megtapasztalja, hogyan lát a szem, hall a fül, szagol az orr, érez a bőr, tapint az ujj, áll meg a láb, fog a kéz, gondolkodik az agy, lélegzik a tüdő, lüktet a vér, hintázik a test.

 

Mi található a 61 állomáson? Ízelítőül következzék néhány példa, az egyes érzékek persze nem választhatók mindig tisztán szét:

 

Látás: óriás kaleidoszkóp, prizmák, optikai csalódások, Camera Obscura, színkeverés, árnyjáték

 

 

Hallás: különböző méretű gongok, hangszerek, hangkeltő eszközök. Ha az óriás gongot megkongatjuk, a közel tartott lufi segítségével jól érzékelhető a levegő rezgése

 

 

Szaglás: illatgyűjtemény

 

 

Tapintás: mezítlábas ösvény különféle járófelületekkel, pl. homok, kavics, fémlap, gyapjúcsomó; különböző anyagok felismerése csupán tapintással

 

 

Mozgás, egyensúly: billenőlapok, lépcső különböző magasságú és szélességű fokokkal, többszemélyes fonott kosárhinta, csukott szemmel egyensúlyozás, kavicsszobor építés

 

 

A kiállítás honlapja: http://www.ruettihubelbad.ch/de/sensorium Érdemes a fotógalériára kattintani és bepillantani az érzékek házába, sok állomáshoz található illusztráció.

 

Fehér Zsuzsanna

tanácsadó szakpszichológus

 

vissza az oldal tetejére

 

Megjelent a Billenések c. könyv!

 

 

Tanulmányok a dinamikus szenzoros integrációs terápia köréből - részletek

 

Kapható a könyvesboltokban, valamint a kiadónál - Oriold és Társai

 

Témák:

 

DSZIT, Sport, Játék

     Peonza...

     Csodafa...

     Élménypark...

 

DSZIT a mindennapokban

     Ugrálunk...

     Ablaktörlők...

     Babaágy...

     Kirándulás...

 

Kiállítások, programok

     Szimpózium

     Hordozókendő...

     Hintaló...

     Szenzorium...

 

A DSZIT Műhely a

Lelki Egészségvédő Alapítvány része

 

 

Támogatóink